5.Fejezet~ Válaszok II.

- Miattam?- kérdezek vissza gondolkodás nélkül.

Justin nem válaszol, csak elfordítja fejét. Én csak nézem őt és próbálom felfogni szavait, de nehezemre esnek. Szeretem. Felszakad belőlem egy fájdalmas sóhaj és a percekkel ezelőtti jelentek játszódnak le fejemben, amikor azt mondta, hogy nem miattam jött vissza és utál. Szólásra nyitom számat, amikor telefonom megszólal. Mindketten odakapjunk fejünket. Parker. Egyből Justinra nézek, aki csak egy „vedd fel”-t tátog nekem. Hezitálva ugyan, de elhúzom a zöld kis ikont és fülemhez emelem a készüléket.   

- Igen?- teszek úgy, mintha nem tudnám, kivel beszélek.

- Kicsim, jól vagy?- üti meg fülemet aggódó hangja.

- Igen, teljesen jól vagyok. Minden rendben- pillantok a mellettem fekvőre, aki csak engem bambul.

- Annak örülök- érzem, hogy elmosolyodik.- Holnap mikor megyünk anyukádhoz?

- Még nem tudom, majd hívlak, rendben?- próbálom lekoptatni.

- Rendben, megyek, mert dolgom van- vajon mi- szeretlek Kicsim!

- Én is- hazudok neki és magamnak is- puszi.- nyomom ki a telefont.

A lehető legmesszebbi pontra dobom a készüléket. Elfordítom fejemet és tenyereim közé temetem arcomat. Belesikoltok egyet és legszívesebben keresztül rohannék a falon. Talán még sikerülne is. Elegem van Parkerből. Elegem van Justinból. Elegem van mindenből és mindenkiből.

- Miért hazudsz neki?- hallom meg a szokásos rekedtes hangot.

Rá nézek és megrántom vállaimat, mire egy apró mosoly szökik arcára. Felül mellém és ölelésébe zár. Automatikusan fúrom fejemet vállában, mintha csak elbújhatnék a világ elől. Megcsap szokásos illata, ezer közül is felismerném ezt az illatot.

- Mert mást szeretek- csúszik ki számon egy- számomra- kéretlen mondat.

- Engem- válaszol azonnal, de inkább hangzik kijelentésnek, mint kérdésnek.

Elhúzódok tőle és az ágy szélére ülök, neki háttal. Agyamban ezer meg egy kérdés fogalmazódik meg, újra és újra. Annyi minden van, amit megkérdeznék tőle. De most rajtam a sor, hogy válaszoljak neki. Végül is, ennél rosszal már úgysem lehet. Egy keserű mosoly hagyja el számat az elmúlt időszakot átgondolva.

- Miből gondolod?- húzom fel szemöldököm, bár tudom, ő ezt nem látja.

- Rose, tudom.- hangja magabiztosan cseng.

Felé fordulok és végig mérem a fiút. Hátán fekszik, tarkója alatt kezei össze vannak kulcsolva. Összehúzom szemeimet és érdekesen pillantok le rá. Ezúttal ő sóhajt fel. Érti célzásomat és beszélni kezd.

- Tudom, mióta megmentettem az életedet.- kicsit elgondolkozik, majd felnevet.- Mondjuk az elég sokszor fordult elő- nekem is elhagyja számat egy kellemetlen mosoly.

Csak bólintok egyet nem túl meggyőzően, jelezve, hogy értem, amit mondott. Eldőlök és egyenesen a Justin illatú párnák közé kerül fejem. Belefúrom arcomat a puha anyagba. Mellettem besüpped az ágy és -valaki- átkarolja derekamat, ezzel közelebb húzva magához. Justin. Elmosolyodok, hosszú ideje talán először őszintén. Tenyeremet kézfejére teszem. Testünk teljesen összesimul. Nagyon hiányzott. Mellette teljesen biztonságban érzem magam. A védelmet adó karjai között könnyen lépek az álmok világába.

Óvatosan kezdem el nyitogatni szemeimet, ahogyan visszatérek a valóságba. Régen aludtam már ilyen jót. Pihenten nyújtózkodom egyet. Oldalra pillantva veszem észre, hogy Justin nincsen mellettem. Az ablakhoz lépkedek és elhúzom a sötétkék függönyt. Kint már sötét van, jó sokat aludhattam. Körbenézek a hatalmas udvaron, apa emberei mind a helyükön vannak. Megmosolyogtat, amikor megpillantom, hogy páran a szökőkút peremén ülve eszegetnek. Visszahúzom a napvédőt és elindulok lefelé a lépcsőn. Egészen nyugodtan lépkedek egyik fokról a másikra, mikor meghallom a nappaliból apa hangját. Egyből finomabban, kezdek lépkedni. Rossz szokásommá vált a hallgatózás és az ehhez tartozó lopakodás. Falhoz simulva nyitom a lehető legnagyobb füleimet. Justin sóhajtását hallom.

- Muszáj lesz, elmondanunk neki- beszél komoly hangon.- Olyan erősen szorította a kezemet, hogy alig tudtam kiszabadítani. Kezdek már én is félni tőle- hangjában apró jókedv is helyet kap.

Szinte látom magam előtt, ahogyan apa elmosolyodik, majd ismét egyből komolyra változik az arca. Egy ideig csak hallgat. Ideges levegővételeit hallom csak. Nem szeret semmit sem csak úgy mondani, csak azután, beszél, hogy maximálisan megfontolta a szavakat. Annyi kérdésem lenne tőle is, de nem szeretném felzaklatni a múlttal. Például érdekelne, hogy miért hagyott el minket? Szereti e még anyát? Hiszen minden áldott nap bent van nála a körteremben, pedig lenne más dolga is. Hogy, miért jött el a Windsoroktól? Miért pont Chicago? Miért a sötétoldalt választotta? És még megannyi kérdés merül fel bennem, amikre talán sosem fogok választ kapni. Már ha lesz merszem valaha feltenni neki, ezeket a kérdéseket.

Feladom a kémkedést, szerintem erre a kérdésre a mai napon már nem kapunk választ, és ez csak azért aggaszt, mert biztos vagyok abban, hogy rólam van szó.

- Te inkább tőlem félj, ha újra megbántod.- hirtelen megtorpanok, apa fenyegeti Biebert.- Jelenleg még te irányítod őt, nem ő téged.

- Még- motyogja Justin alig hallhatóan.

Összehúzom szemöldökömet, zavaros, amit beszélnek. Elegem van abból, hogy folyton titkolóznak előttem. Azt mondták, hogy még Justin irányít engem és nem én őt. Ebbe nekem is lesz beleszólásom. Azt még nem tudom hogyan, de kivételesen nem várom meg ameddig a bomba robban. Ezúttal én magam leszek a bomba.

Arcomra egy levakarhatatlan mosolyt varázsolok és kilépek a feljáró takarósából. Csupán néhány lépést teszek meg, mikor mindketten rám kapják a fejüket. Bieber mindent tudóan fürkészi arcomat, ha ő irányít, akkor talán azt is tudja, hogy többet tudok, mint amennyit ők mondanak el nekem. Csak megeresztek felé egy hamis mosolyt, ami neki is feltűnik. Leülök apa mellé a kanapéra és a tévét kezdem nyomkodni. A köztünk lévő csend már-már kezd kínossá válni. Apám krákog egyet ezzel elérve, hogy mindketten rá nézzünk.

- Rose, Justinnal éppen az esti fogadásról beszéltünk- hát hogyne, hazudj, még kérlek. Áthatóan nézek rá egy pillanatra, de egyből visszaveszem a korábbi arcomat.- Parker és Shad körülbelül egy órán belül érkeznek. Együtt megyünk.

Szemeim elkerekednek. Úgy tekintek rá, mint egy őrültre. Semmi kedvem még egy partyn mosolyogni este a fantasztikus alvilági embereknek, akik valószínűleg többet tudnak róla, mint én saját magamról. Indulatosan pattanok fel és mélyen nézek apa szemébe.

- Te is tudod, hogy a múltkori Timber családos este nem sült el a legjobban- sandítok Justin felé.

Akkor kerültem kórházba és akkor hallgattam ki Ryan telefonbeszélgetését. Visszagondolva lehet jobban tettem volna, ha nem hozom utána szóba a dolgot.

 „- És Justin merre van?- Néz apára Shad.- Egy ideje nem láttam és nem hallottam felőle.
Apám meg sem rezdül, mintha tudta volna, hogy mi lesz a kérdés és előre felkészült volna. Mindenki őt nézi és várja a választ, köztük én is. Mellkasom hirtelen emelkedni kezd és egyre szaporábban veszem a levegőt. Minden kezd elhomályosulni, a világ pedig forog velem együtt. A hőmérséklet pár pillanat alatt az egekbe ugrik. Körbe-köre tekintek. hátha valaki a segítségemre siet, de semmi. Következő pillanatban már a hideg kövön fekszem, eszméletlenül. Az emberek kiabálása és a kétségbe esett sikolyok közt egyedül a mentőhangja hallatszik.”

Akaratom ellenére idézem fel a dolgokat. Testem ívben megfeszül, ahogy lepörögnek előttem újra és újra az emlékek. Érzem magamat a kérdő tekintetek. Hirtelen Justin lép mellém és felém kezd közeledni a keze, amit egyszerűen elcsapok onnét. Amikor szükségem lett volna rá, amikor én miatta feküdtem a klinikán, ameddig én szenvedtem, akkor hol volt? Addig ő nem tett mást csak számára jelentéktelen nőkkel bújt ágyba. Parker. Ő volt velem, ő próbálta összerakni a szétszóródott darabjaimat a bandával együtt. Hiába tudja, hogy mást-is- szeretek.

- Kicsim, minden oké?- üti meg fülemet Parker hangja.

Egyből rákapom fejemet. Hidegzuhanyként ránt ki a gondolataimból. Aprót bólintok és megölelem. Hajamba puszil és rám mosolyog.

- Ha megbocsátotok, nem rég ébredtem fel. Szóval szeretnék én is elkészülni- nézek körbe.

Apa biccent egyet én pedig eltűnök a fal mögött.